Vállalatunk ügyvezető igazgatója, Tóth Zoltán a közelmúltban teljesítette élete első hosszútávú Ironman triatlonját (3,8 kilométer úszás + 180 km kerékpározás + maratonfutás) az ausztriai Klagenfurtban. Interjúnkban a verseny és az odáig vezető felkészülés mellett szót ejt arról is, milyen párhuzamokat lát a sportolás és a mindennapi munka, a cégvezetés kihívásai között, de kiderül az is, hogy az átlagember számára szinte felfoghatatlan teljesítmény közepette sem felejtette el „szakmai szemmel” figyelni a pálya környékét.
– Mikor döntötted el, hogy próbára teszed magad a hosszútávú Ironmanen?
– Régóta érlelődött bennem a gondolat, mert a féltávot már többször is teljesítettem, de mindig volt valami „kifogás”, ami miatt lehetett halogatni, hogy beleálljak a hosszú, kőkemény felkészülésbe. Aztán tavaly szeptemberben jött az elhatározás, amihez a párom is rendkívül támogatóan állt. És ha már belevágtam, meg akartam adni a módját, úgyhogy a hivatalos Ironman-brand alatt futó, júniusi ausztriai versenyt néztem ki magamnak, amit a világ egyik legszebb környezetében zajló, legillusztrisabb viadalának tartanak.
– Utólag ez jó választásnak bizonyult?
– Teljes mértékben. A szervezés, a körítés, minden kifogástalan volt. Az úszásra a Wörthi-tavon került sor, és volt egy szűkebb rész, ahol a két oldalt tomboló szurkolók biztatása olyan adrenalinlöketet adott, hogy úgy jöttem ki a vízből, mintha nem is úsztam volna semennyit. A bringapálya is gyönyörű helyeken vezetett, két nagy kört tettünk meg a környéken, 1500 méternyi szintkülönbséggel, lezárt utakon, tükörsima aszfalton. Itt lehetett igazán látni, mennyire megmozgatja a helyieket ez az egész. Rengetegen álltak ki az út mellé, szurkoltak, tapsoltak. A hátunkra fel volt írva a nevünk, úgyhogy sokan azt is kiabálták, nekem például a „Szultántól” a „Szoltenig” mindent. Jót mosolyogtam rajta, de közben persze borzasztóan jól esett. A futáson 20-25 kilométerig szinte alig lassultam, megelőztem 300 embert, ami azt mutatja, hogy jól osztottam be az erőmet, és jól sikerült a „negyedik versenyszám”, az egyáltalán nem lebecsülendő frissítés, étkezés is. 12 óra 16 perc lett az időm, ami megfelel annak, amit az edzőmmel előzetesen kalkuláltunk, ha pedig hozzáteszem, hogy kifejezetten meleg volt, ami nagyban elütött a felkészülési időszakom tipikus időjárásától, akkor abszolút elégedett lehetek vele.
– Ugorjunk vissza az elhatározás pillanatához, szeptemberre! Hogyan sikerült a tetemes mennyiségű edzést összeegyeztetni a hétköznapokkal?
– Nem volt egyszerű, mert nem sokkal azután, hogy elkezdtem a fokozott felkészülést, úgy alakult, hogy sok operatív feladatot újra kézbe kellett vennem a cégnél. Októberben azt láttuk, hogy a piac egyik pillanatról a másikra 70%-ra esett vissza, az acél ára 30-40%-ot zuhant. Nem volt mese, a kormányrúd mögé kellett állni, és döntéseket hozni. Igyekeztünk átalakítani a vevői körünket, ez a munka pedig mostanra kezd megtérülni: azt érezzük, hogy időben reagáltunk a piaci szituációra, és ennek végre elkezdett beérni a gyümölcse. Ehhez azonban a vezetőtársaimmal együtt rengeteget kellett dolgoznunk abban az időszakban, rendesen betáblázódtam. Szerencse, hogy az edzőm nagyrészt rugalmas terveket írt, heti adagokkal, amiket többnyire akkor és úgy csinálhattam meg, amikor időm volt rá. Próbáltam a sűrű munkanapokból is kihozni, amit lehetett. Tatán lakom, és nem egyszer mentem bringával dolgozni Gyermelyre, de olyan is volt, hogy nap végén hazafutottam. De gyakran előfordult, hogy este 8-kor végeztem, de hullafáradtan még elmentem másfél órát futni. Nem mondom, hogy nem kell hozzá nagy elhivatottság, hogy ilyenkor elinduljon az ember, de az biztos, hogy utána hazaérni nagyon jó érzés. Mint bármilyen nehéz feladat, amire az ember ráveszi magát, és végül sikerül.
– A versenyen a célba érkezés mennyire „kárpótolt”, ha lehet így fogalmazni, a felkészülési időszak nehézségeiért, küzdelmeiért?
– Érdekes, mert a siker megélése soha nem volt igazán hangsúlyos számomra. A Zensteelnél is, amikor elnyertük a támogatást a Magyar Multi Program-pályázaton, emlékszem, hogy meg se ünnepeltük, már rögtön a feladatot láttuk benne. Mostanában sokat beszélgetek más cégvezetőkkel, és gyakran előkerül ez a téma, hogy igenis néha meg kell állni, és kiélvezni az adott sikert. Nekem ez most sikerült igazán először, ott az Ironman-versenyen, de meglepő módon nem a célban, hanem már a rajtban.
– Hogyan emlékszel vissza arra a pillanatra?
– Szokták mondani, hogy az „út maga a cél”, ez pedig itt hatványozottan igaz: a felkészüléshez képest maga a verseny már tényleg „csak” egy kis hab a tortán, egy folyamatos „flow-élmény”. Ott álltam a rajtban, együtt olyanokkal, akiket korábban csodáltam, és közben átfutott az agyamon, hogy mennyi mindent tettem ezért az elmúlt hónapokban. Eszembe jutottak a jeges szembeszélben – káromkodva – megtett hosszú bringás kilométerek, meg azok a napok, amikor a gondolataim a munkahelyi vagy épp magánéleti gondok körül jártak, de várt rám 4,5 db 7 kilométeres kör a Tatai-tó körül, tempós résztávokkal. Ezek kellettek ahhoz, hogy ott várakozhassak a vízparton az indulásra azzal a megnyugtató érzéssel, hogy meg tudom csinálni. Aztán persze magán a versenyen is volt 1-2 apró siker, ami emlékeztetett arra, milyen nagy utat tettem meg.
– Fel tudsz idézni ezek közül valamit?
– Egy banális momentum jutott eszembe, de talán érthető lesz, miért pont ezt emelem ki. Úszásnál neoprén ruhában vagyunk, ami nem teszi könnyűvé a kisdolgunk elvégzését, ami nekem egyébként sem ment soha a vízben. Amikor a Wörthi-tóban utolért a dolog, megijedtem, hogy ilyen stresszben kell leúsznom a távot, utána pedig ahelyett, hogy felpattanék a bringámra, még mehetek el a mosdóba. Szó szerint „zenbe” – ha már Zensteel – kellett lemennem, de akkor és ott, életemben először, épp a legfontosabb pillanatban, sikerült megoldani a dolgot. De hogy ne csak ilyen prózai esetet mondjak, örökké emlékezetes marad az is, hogy a bringa során az egyik településen egy kissrác állt az út szélén egy táblával, amin németül az a felirat állt, hogy: „Dobd ide a kulacsod!”. Mivel pont kiittam belőle, ami benne volt, elmosolyodtam és kigurítottam neki. Régen hallottam már olyan örömujjongást, ami kitört belőle, én meg kicsit úgy éreztem magam, mint egy Tour de France-versenyző.
– Korábban említetted, hogy a rajtban már tudtad, hogy meg fogod csinálni. Mikor érezted ezt először a felkészül során?
– Volt egy ilyen pillanat, egy tavaszi horvátországi féltávú versenyen, amit Korcula környékén rendeztek. Óriási szintkülönbségek voltak a kerékpáros pályában, nagyon szenvedtem az emelkedőkön, néha a feladás gondolata is megfordult a fejemben. Valahogy túltettem magam a holtpontokon, beértem, és a célban el is sírtam magam. Amögött nemcsak az volt, hogy eleve elérzékenyülős típus vagyok, hanem az is, hogy ott fogtam fel, hogy ha ezt megcsináltam, akkor a hosszútáv is menni fog.
– Abból, hogy elérzékenyülős típusnak tartod magad, arra következtetek, hogy fontos neked az is, hogy a családod miként áll a teljesítményedhez.
– Abszolút. A gyerekeim 5 és 9 évesek, és azt veszem észre, hogy már sokat megértenek az egészből. Azt biztosan látják, hogy keményen megdolgoztam valamiért, aminek aztán learattam a babérjait. Fontos, hogy sok ilyen jó példát lássanak maguk előtt. A páromról, akinek a támogató hozzáállása nagyon fontos volt a sikerben, már beszéltem, de említhetném a szüleimet is, akiktől szintén olyan elismerést kaptam most a verseny kapcsán, amilyet korábban talán még soha.
– A tágabb környezeted hogyan viszonyul mindehhez?
– A rácsodálkozást és a tiszteletet érzékelem mindenkitől. Amikor mesélek a versenyről, az úszó és a kerékpáros résznél még csak-csak bólogatnak, de amint hozzáteszem, hogy „és a végén még le kell futni egy maratont”, akkor érzem azt, hogy tényleg megfogja őket a dolog. Átérzik a súlyát, mert a többség számára egy tempós maraton önmagában is emberfeletti teljesítménynek tűnik, hát még 8 órányi intenzív sportolás után.
– Hogy látod, tudsz másokat is motiválni egy kis plusz mozgásra a történeteddel?
– Ez már nem olyan egyszerű, pedig nagyon szeretném. Nagy álmom például, hogy az egész céget rávegyem némi közös sportolásra, akár egy nagy, szervezett esemény keretében, ahol a Zensteel például támogatóként is megjelenhetne. De nem könnyű rábírni őket – igaz, szerencsére vannak pozitív példák is. Graffits Tamás ügyvezetőnk, barátunk elkezdett (újra) futni, én pedig már látom rajta a pozitív irányú változást, az élet más területein is. Ha ehhez én csak 10%-ban hozzájárultam, az már nagyon jó érzés. De ott van Máté János tulajdonostársam is, aki épp e-bicikli vásárlásán gondolkodik, ami biztos, hogy soha nem jutott volna eszébe, ha én nem vagyok, és nem csinálom, amit csinálok.
– De gondolom nem az a cél, hogy mindenki „Ironman” legyen körülötted?
– Persze, hogy nem, nem akarok én magamnak konkurenciát! Viccet félretéve, mindenkinek meg kell találni azt a mozgásformát, ami neki a legjobb, amivel a legtöbb endorfint tudja termelni. Nekem sem mindig a hosszú edzésekre van szükségem, néha inkább elmegyek a haverokkal focizni, mert az kapcsol ki leginkább. Sokaktól hallom, hogy a terepfutás mennyire bejött nekik, engem viszont sokszor „teljesen lehoz az életről”, ritkábban sül el adrenalinlöketként. Mind mások vagyunk, de valamilyen mozgásra mindenkinek szüksége van, ha másért nem, önmagunk „karbantartására”. Én 40 éves vagyok, és talán nem vitatja egyetlen ismerősöm se, hogy ehhez képest is fiatalos, amiben hatalmas szerepe van a sportnak. És voltak olyan időszakok is, amikor a lelki és mentális egészségem szempontjából voltak elengedhetetlenek az edzések.
– Melyik periódusra gondolsz?
– A céget 2014-ben alapítottuk, de 2016-ig lényegében csak egy „bodega” volt Biatorbágyon. Azon a nyáron kezdődött el a gyártás Zsámbékon, ami óriási ugrás volt. Különös, és így visszagondolva tudat alatt némi párhuzam is van a kettő között, de én pont akkor teljesítettem az első féltávú Ironmanemet. Azokban az időkben rengeteg energiát kellett beletenni a cégvezetésbe, és utólag azt mondom, ha nem sportolok hetente többször, ha nincs meg ez a rendszeres, „operatív szintű elengedés”, belebolondultam volna a munkába. Aztán mára 0-ról egy évi 8 milliárdos árbevételű vállalatot építettünk fel, amely kis cégből naggyá, és lassan multivá válik. Én meg közben a féltávról felléptem a hosszútávú Ironmanre.
– Ennél a párhuzamnál maradva, ezek szerint a sport révén tanultakat át tudod ültetni a mindennapi cégvezetési gyakorlatba?
– Sok szempontból igen. A sport megtanított például arra, hogy ha nem csinálod rendesen, akkor nem lesz eredmény. Egy ideig lehet ugyan „alibizni”, a dolgokat félvállról venni, de ha igazán el akarsz érni valamit, akkor a kemény munka az egyetlen járható út. Ugyanez a céges életre is igaz. A Zensteelnél is sokszor észrevettem, hogy ha adok egy nagyobb feladatot egy kollégának, ami nem a napi rutinról szól, hanem igazán oda kell tennie magát ahhoz, hogy felnőjön hozzá és sikerüljön neki, az az esetek döntő többségében jól sül el. De másban is segített a sport. Mi is hajlamosak vagyunk például arra, hogy halogassuk a vállalatnál a fontos döntéseket, akkor is, ha tudjuk, hogy végül úgy is meg kell lépni. Én az edzésekből is tudom, hogy ez sehova se vezet. Akkor is menni kell, ha éppen nem esik jól, és akkor is meg kell hozni egy döntést, ha épp kényelmetlenséggel jár. És néha fejjel kell menni a falnak, mert az vezet előre. Mi a Zensteelnél hárman hozzuk a döntéseket, így vagyunk egy jó csapat, de azt hiszem, az én sportból is fakadó eltökélt hozzáállásom is nagyon kellett ahhoz, hogy a korábban említett piaci nehézségek után mostanra újra jó pályára tudtunk állni.
– Végezetül, ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy a szóban forgó Ironman-viadal Ausztriában volt, ami a Zensteel számára egy potenciális célpiac lehet. Mit gondolsz, idővel sikerülhet a Wörthi-tó és környékének útjai után, immár a céggel, az ottani tetőket is meghódítani?
– Szakmai ártalom, de a verseny közben is figyeltem a különböző acél fedéseket, kerítéseket, amennyire tudtam. Azt mondják, Ausztria egy nagyon lokálpatrióta piac, ahová nehéz betörni. Én viszont kezdem azt érezni – és ez megint csak összefügghet önmagunk állandó meghaladásának vágyával, amit a sportból hozok –, hogy ezek csak személyes gátak, amiket mi emelünk. Az Ironman jelmondata, hogy „Anything is possible”, azaz „Minden lehetséges”, és én hiszek is ebben. A lengyelek például elég aktívan ott vannak már, úgyhogy biztosan megvan a mód nekünk is, még ha rengeteg munka, idő, energia és persze befektetés is kell hozzá. De bízom abban, hogy ha a jövőben visszatérek ide, és Zensteel-pólót veszek fel, már sokaknak lesz ismerős a név, és valami pozitívat jelent majd számukra.
– Ezek szerint a cél újra elindulni ezen a versenyen?
– Szerintem azok után, amit eddig elmondtam, nem meglepő, hogy amint megcsináltam, már a következőn járt az eszem. A cégnél is van egy mondásunk a nagy beruházások után, hogy „idén már nem veszünk semmit”. Általában, amint ezt kimondjuk, rögtön jön egy új gép vagy akár telephely – mint most Tatán. Az Ironman is ilyen, van az emberben egy jó értelemben vett telhetetlenség, „kielégíthetetlenség”, és nem tud leállni. Na, jó, én most azért egy kicsit leállok. De csak idénre.
